Hazai rendszerek

Az NFC (Near Field Communication) rövid hatótávú, kétirányú kommunikációs (2003-ban ISO tanúsítvánnyal ellátott) szabványgyűjtemény okostelefonok és hasonló, többnyire mobileszközök között, ahol a rádiós kommunikáció a készülékek között érintéssel vagy nagyon közel helyezéssel (legfeljebb néhány centiméter távolságba) jön létre. Alapja a rádiófrekvenciás azonosítás (RFID) – az adatforgalom ugyan lassú, és extrém gyorsan jön létre.

Gyakori felhasználási területek:

  • kereskedelem (érintésmentes fizetés, mobilfizetés)
  • Bluetooth- és WiFi-kapcsolatok létrehozása (az eszközök gyors párosításában játszik szerepet, nem az adatforgalomban)
  • személyes használat (személyes adatok, fotók, fájlok)
  • személyazonosítási megoldások (okmányok, belépőkártyák)

Az NFC-képes mobiltelefonok érintésmentes fizetési eszközként alkalmazhatóak, akár elektronikus jegyként, egyúttal kiegészítik/helyettesítik a korábbi mobilfizetési megoldásokat.

Az egyre kiforrottabb technológia adatátviteli sebessége és az adatbiztonság folyamatos növelése tette lehetővé, hogy az NFC a pénzforgalomban is használhatóvá vált. Az érintésnélküli személyazonosítás, beléptetés iránt jelentős mértékben megnőtt az igény az elmúlt években, ám az NFC kétirányú kommunikációs képességére alapozva képességeit legjobban a mobiltelefonok segítségével aknázhatjuk ki: idővel okostelefonunkba kerülhet személyi igazolványunk, belépőkártyánk, bérletünk, bankkártyánk és egyéb okmányaink. Bár az NFC lényege, hogy csak az eszközöket nagyon közel helyezve működik, ez önmagában nem jelent tökéletes biztonságot, ahogy önmagában maga az NFC szabvány nem jelent automatikus védelmet a lehallgatás ellen – ennek következtében az NFC használata során egyelőre mind a szolgáltatói oldalon, mind a végfelhasználók részéről fokozott odafigyelésre van szükség.